Erika, aki félt - de csinálta, és nem bánja!
A papa egy egész korszak volt a magyar tornában. Az ötvenes évek közepétől a hatvanas évek közepéig Csányi Rajmund uralta a trónt. Nem jutott el ugyan soha olyan magasra, mint Magyar Zoltán, ám ez semmit nem von le annak a megállapításnak a jelentőségéből, hogy Csányi egy egész korszak volt.
A lánya alighanem egy epizód marad. Holott ő volt a fényes csillag, az üstökös. A ma 17 esztendős Csányi Erika hat évvel ezelőtt lett válogatott, és gyerekfejjel csaknem az egész világot beutazta. Két éve már azonban csak szenvedés az osztályrésze, nem kevesebb, mint négy műtéten esett át, és ma sem bíztathatják teljes szívvel az orvosok: Erika, most már minden rendben.
Erika nem rokkant ugyan bele a tornába, ám a négy súlyos sérülés megkérdőjelez minden erőfeszítést és fáradozást: érdemes volt, szabad volt ezt csinálni?
Felnőttesen komoly tekintettel nyugtázza kérdésemet, és kész is a válasszal:
- Bennem is rengeteg az ellentmondás ezzel a kérdéssel kapcsolatban, viszont szeretném határozottan kijelenteni: én a tornasportra egy pillanatig sem haragszom, a tornát nem átkozom, mert ennél szebb sport nincs a világon. Az, hogy én áldozata is vagyok a versenysportnak, igazából csak nekem fáj, úgy érzem, egyedül nekem van jogom feltenni a kérdést: érdemes volt?
- Akkor te legyél a kérdező is!
- Egy-egy műtét után, amikor elvékonyodott lábamra pillantottam, természetesen azt mondogattam: nem érdemes, nem érdemes ezt csinálni, oda a gyerekkorom, a fiatalságom. Mondtam azt, amit ilyenkor szokás mondani, ami úgy jön az emberből. Aztán elmúlt egy-két hét vagy hónap és mintha nem emlékeztem volna a keserű percekre, kezdtem előről mindent. Örömmel, felszabadultan. Ugyanis nekem a torna kifejezési forma, a torna és én - egy vagyunk. Nem tudom, lehet ezt érteni?
Megnyugtatom, igyekszem megérteni, végtére ezért találkoztunk. Bennem persze bujkál az ördög, illetőleg nem is az ördög, hanem kitűnő kollégám, Dávid Sándor Szaltószabadság című könyvének néhány megállapítása. Meggyőződésem, aki mostanában a tornáról akar néhány sort papírra vetni, kutya kötelessége, hogy Dávid könyvét elolvassa, mert bizonyos dolgokról, amelyekről évekig csak pusmogtak az újságírók és a szakemberek, itt megfelelő adatokat kaphat. E könyv megjelenése óta a lepel lehullott, mellébeszélni többé nem lehet. Arról nem is szólva, hogy a könyv nagy teret szentel Csányi Rajmund, a kitűnő szakember véleményének.
És ez a könyv az oka részben annak, hogy - bár eredetileg így terveztem - eltekintettem a papa, a lánya és az újságíró hatszemközti találkozójától. Idézem a könyvből az alábbi részletet: “Ha ma kezdene. . .- Azt hiszem, távol tartanám a tornától. Legalábbis addig, amíg ez a mostani őrület véget nem ér. Amikor megnézik már végre egyszer, hogy milyen sok gyerek megy tönkre, és nem azt a néhányat látják csak, aki hallatlan szerencsével végül is célba ér. Mert ismétlem: a baj nem ott van, hogy az a néhány, a tornára valóban alkalmas és a tornát az eszével is vállaló gyerek milyen sokat és milyen veszélyesen tornázik (például az én lányom), hanem ott, hogy az edzők a kötelező anyagot olyan tehetségtelen szerencsétlenekbe is beleverik (hiszen abban a korban még nem lehet megmondani, ki a tehetséges, ki nem), akik nem is tudják, mit csinálnak, és talán az életben nem is szándékoznának tornázni!"
- Erika! Mintha édesapádnak valamiféle lelkiismeret furdalása lenne. Jól érzem?
- Nem. Arról van szó, hogy ő soha nem szólt bele abba, hogy ezt csináljam, vagy azt csináljam a tornában. Illetőleg nem próbált lebeszélni róla.
- Mégis, hogyan kezdtél el tornázni?
- Apu levitt magával a KSI-be, ahol ő volt a vezető edző. Látták, hogy mindenkit utánzok, szívesen vagyok a tornateremben, erre beraktak egy induló tornacsoportba.
- Egyszóval protekcióval jutottál be!
- Erre mindig azt fogom mondani: nem.
- De az apu ösztönzésére!
- Nem és nem. Én akartam tornázni. Ő pedig hagyta, és nem akart lebeszélni. Ezért mondta azt Dávid Sándornak, hogy a mai eszével már távol tartana a tornától.
- És nem tud, vagy nem akar már távol tartani?
- Hát éppen az a csodálatos az apuban, hogy azt mondta: addig tornázzál, amíg kedved tartja, amíg bírod cérnával. Ha nem megy, ha nincs kedvem hozzá, nyugodtan abbahagyhatom, ő nem fogja azt mondani majd: “Hát Golyókám, csak ennyire futotta az erődből?"
Az újságírók nem szívesen hagynak ki egy ziccert, Iám, máris megtudtam, hogy Erika valójában “Golyó".
- Szereted azt, hogy Golyó?
- Persze, apu nevezett el annak.
- Golyó, pardon, Erika, te nagyon apás lehetsz, ugye?
- Azt mondják, az vagyok.
- Mennyiben függ össze ez az apásság a tornával, a közös pályafutással?
- Hát, valószínűleg van köze hozzá.
- Elkalandoztunk az előbbi kérdéstől. Apád ugye azt nyilatkozta Dávidnak, hogy a mai eszével távol tartana a tornától. Én pedig azt kérdezem tőled: ezekben a napokban, hetekben, hónapokban nem próbál meg téged arra bírni, hogy fejezd be a pályafutásod a tornateremben?
- Jaj! - csapja össze a kezét - olyan nehéz minket megérteni. Ismétlem, apu rám bízta a döntést. Az, hogy a mai eszével távol tartana, az azt jelenti, hogy ha én most lennék 6 éves, akkor elterelné a figyelmemet a tornáról.
- Az érdekelne még nagyon, hogy mit tudsz édesapád sportpályafutásáról?
- Mindent, ha kívánja, tételesen felsorolom az eredményeit. Egyébként a legérdekesebb az, hogy valamikor apu is tizenhetedik lett egyéni összetettben az olimpián, és én is az voltam Moszkvában. A két tizenhetedik hely között azonban nagy a különbség, apué sokkal értékesebb, mivel akkoriban még nem korlatozták a szabályok, hogy egy nemzetből hányan lehetnek az összetettben.
- A legkellemetlenebb s egyben a legbutább kérdést teszem fel: mindenki azt mondja, hogy Csányi Erika volt az üstökös. Valóban ilyen nagy tehetségnek számítottál? Annak tartod magad?
- Nálam sokkal tehetségesebb lányok is megfordultak ebben a sportban, de szorgalmasabbak aligha. Azt a pici pluszt, ami talán hiányzott belőlem, pótoltam szorgalommal, akarattat.
- És mi adja ezt az akaratot ilyen fiatal korban?
- Nem tudom, illetve sejtem. A kíváncsiság, az, hogy egy gyakorlatot meg tudok-e tanulni, be tudok-e mutatni, méghozzá egy olyan gyakorlatot, amire oda is figyelnek az emberek. Ez bizony megsokszorozza az akaratot.
- Mondjuk azt, egy lány hiúsági kérdést csinál abból, hogy megtanuljon egy gyakorlatot?
- De még mennyire!
- Akkor hadd idézzem Dávid könyvének egyetlen mondatát, egy szakember nyilatkozatát a női tornáról: “A mai torna a félelem tornája. És a gyerek elsősorban az edzőjétől fél, ezért megy fel a szerre, századszor is, ha fáj, ha fél is fönn!” - Mit szólsz ehhez?
- Sok igazság van benne.
- Tehát te is féltél az edződtől?
- Nem.
- Azért nem, mert az édesapja, a híres tornász, a híres edző ott állt a háttérben?
- Nem, de elképzelhető, hogy ez is motivált.
- Viszont féltél a gyakorlattól?
- Igen. Féltem attól, hogy leesek és megsérülök.
- De ha az ember állandóan fél, akkor mi a fenének csinálja?
- Tipikus civil kérdés - okít ki csöppet sem bántóan. - Én, illetve mi, tornászlányok ebben a világban nőttünk fel. Csináltuk, mert szeretjük a tornát, csináltuk, mert a legjobbak akartunk lenni, csináltuk, mert alkalmanként féltünk az edző szigorától, olykor egy pofontól. Egyébként a teremben ennyit soha nem meditáltunk ezeken a kérdéseken, egyszerűen csináltuk.
- Egyik-másik elem, amit ma tudnia kell egy valamire való tornásznak, félelmetes, hátborzongató. A szakemberek nagy többsége állítja, ezeket az elemeket nemcsak azért lehet 12-15 éves kislányokkal megtaníttatni, mert alkatilag, fizikai felépítésükből kifolyólag alkalmasak rá, hanem, mert ezekben a gyerekekben nincs elég kritika. Vagyis hajlamosak minden hülyeségnek alávetni magukat, sőt, a lányok kifejezetten alkalmasak arra, hogy a szülői parancsnak - márpedig az edző manapság második szülő feltétlenül engedelmeskedjenek. Igaz ez?
- Amit mondott, az mind-mind igaz, csakhogy...
- Csakhogy?
- Már említettem, a félelem ellenére, vagy éppen azért, a félelem legyőzésére, az alkotás vágya olykor mindennél fontosabb motiváció.
Erika kifejezéseit hallgatva nemegyszer megdöbbenek, olyan felnőttesen, olyan éretten beszél, mintha közel járna a harmadik ikszhez. Holott, ismétlem, csupán 17 éves.
- Ugye hallottad már azt is, hogy a női torna a gnómok sportja?
- Természetesen. Mivel néhány évvel ezelőtt én is elég pici voltam, talán rám is mondták. Hogy őszinte legyek, ezt a durva kitételt el kell fogadnom.
- Jól hallok, Erika?
- Igen, igen, jól hall. Sok a gnóm közöttünk a tornavilágban. Ezt azért is merem mondani, mert nem a magyar lányokra találták ki ezt a jelzőt. Mi igyekszünk kecsesek, szépek, talán még szemrevalók is lenni, már ahogy ez ebben az életkorban lehetséges. Személy szerint én gyűlölöm a mosolytalan, konok arcú kis tornászlányokat, akik képtelenek feloldódni, akiknek minden mozdulatuk kiszámított. Az én kedvencem például Nelli Kim.
Igyekszem rá gyorsan bólintani, az enyém is, ritkán látni olyan csinos hölgyet, mint Kim. Erika folytatja előbbi gondolatát:
- De felejtsük el a gnómokat. Maradjunk annál, hogy a tornászlányok kicsik. Viszont óriási tévedés azt hinni, hogy a lányok a tornától lesznek picik. Mert ezt is hallani. Arról van szó, hogy ebben, a sportban ma a piciké a világ, minden feltétel nekik kedvez.
- Nem kívánom az olvasókat elborzasztani, de soroljad fel az elmúlt két évben elszenvedett sérüléseidet!
-1979. december 2-án az amerikai Forth Worthben a világbajnokság előtt az edzésen bal lábujjam eltört, de úgy, hogy műteni kellett. Később porccal műtötték jobb, majd bal térdemet is. Azóta a gerincemmel bajlódom, egy kisebb műtéten már átestem. De még mindig fáj, s nem tudom, lesz-e olyan fél évem, hogy semmi ne akadályozzon a felkészülésben.
- Őszintén: gyermekkor volt a tied? Nem érzed, hogy valamitől megfosztottak?
- Ha nem haragszik meg rám, ez a kérdés elég naivan hangzik. Először is: senki nem fosztott meg semmitől. Bizonyára nem hintáztam délutánonként a játszótéren, helyette hülyéskedtem a tornateremben. És ezt a hülyéskedést szeretném többször is aláhúzni. Mi igenis hülyéskedtünk éppen eleget a tornateremben és az edzőtáborban. Nem hiszem, hogy egy gyerektől el lehet venni a gyerekkorát. Minden attól függ, hogy az a gyerek milyen közegben nő fel. Nekem a tornaterem volt az egyik otthonom, így ott találtam meg a gyerekkoromat. Az megint más kérdés, hogy a pszichológusok rosszallják az ilyesfajta gyerekkort. Én csak azt tudom mondani, hogy jói éreztem a lányok között magamat, s ami a legfontosabb, a tornát megszerettem és ma is mindennél jobban szeretem.
- Tehát folytatod sérülten, azzal a biztos tudottal, hogy ha nem történik valami nagy fordulat, nem számolhatsz azzal, hogy világbajnokságot, netán olimpiát nyersz, egyszer is az életben.
- Ó, én ilyen álmokról már letettem. Az egyetlen vágyam az, hogy ne szakadjak el ettől a sporttól, hogy a talajon, amit mindennél jobban kedvelek, egyszer-kétszer még élvezhessem a vastapsot. Vagy tudja mit, ne tapsoljon senki, de végigcsinálhassam a gyakorlatomat.
IM - 1980
PETHES SÁNDOR
HALMÁGYI PÉTER felvételei
Gymnastics>Biography>Csányi>Article