OLGA ÁLMAI

Tavaly nyáron Olomoucban (Csehszlovákia), ahol a Barátság '84 nemzetközi tornaverseny zajlott, Olga Mosztyepanova, a kilencedik osztályos moszkvai lány öt aranyérmet nyert (egyéni összetettben, csapatban, talajon, gerendán és ugrásban). Az egyéni összetettben egymás után négyszer a legmagasabb pontszámot, a tízest kapta! Mosztyepanova óriási sikere a szakembereket alighanem tiszteletteljes ünnepi hangulatra késztette volna -érthetően -, ha nem egy tizenhat esztendős iskolás lányról, hanem, mondjuk, valamilyen tekintélyes "tornatanárról" lenne szó, aki megszokhatta a győzelmeket, az elismerést... Dehát ez az ifjú "professzor" nem rendelkezik akadémikusi magabiztossággal.

Esténként az edzőtáborban merőben másféle "bemutatók" zajlanak le. Kézbe kerül például egy zakó, amelyhez a találékony sportolónők egy rongyos fejet és kesztyűs kezet készítenek. Ezt követően valamelyik tornásznő felveszi ezt magára úgy, hogy a lábát dugja bele az ujjába, s a szék alá rejtőzik. Utána várják, hogy valaki bejöjjön a szobába, a vendéget leültetik, marasztalják, szóval tartják... Amikor az illető olvadozik a figyelmességtől, s felszabadultan beszél, a szék alól előkerül a meghökkentő figura…

- Ilyenkor bizonyára a frász kerülgeti az illetőt - kockáztatom meg a megjegyzést.

- Nem - nyugtat meg Olga -, többnyire egyszerűen felugrik és felkiált...

Az edzőket természetesen a tekintélyük védi, ilyen csínyeket velük persze nem tehetnek.

- Gyakran sajnálom Vlagyimir Filipovicsot - mondja Olga (már hét éve Akszjonov az edzője) -. Őt minden bánatom sokkal jobban bántja, mint engem…

S valóban, ha lehetséges lenne, Vlagyimir Akszjonov (45 éves, annak idején felnevelte Elvira Szaagyit, a müncheni és a montreali olimpiai csapatbajnoknőt) egy percre sem tágítana tanítványától, hogy megvédje őt minden bajtól, izgalomtól. Akszjonov kivágja a folyóiratokból a bernáthegyi és terrier kutyákat ("Olga gyűjti a kutyaképeket"), könyveket ajándékoz neki, amelyekben pozitív hősök szerepelnek (“Kell hogy megtanuljon másoknak örömet szerezni. Ezért azt akarom, hogy minél gyakrabban olvasson Dickenst és Csehovot.).

Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy Vlagyimir Akszjonov a nevelést irodalmi hősökre ruházza át.

- 1980-ban - meséli - Olga tartalékként utazott az ifjúsági Európa-bajnokságra. Amikor hazajött, rá sem ismertem. Parancsolgatni kezdett a barátnőinek: te ezt csináld, te azt hozd el, te meg azért fuss!

Megkérdeztem tőle: "Micsoda hang ez? Hol szedted fel?" Hallgatott, de megértettem, miről is van szó: “Bizonyára az Európabajnokságon a tapasztaltabbak közül valaki neked is így parancsolgatott, ugye?" Bólintott. “Ez talán jólesett neked?"

Ismét hallgatott. Gondolkodott. Hogy miről, könnyű kitalálni. Ott amolyan "kifutó" kislány volt. S amikor hazajött, úgy vélte, hogy itt meg most ő parancsolgathat. “Olga, ezt nem teheted. Igaz, tisztelettel kell viselkedni az idősebbekkel, a tapasztaltabb társakkal szemben, azonban ők sem engedhetik meg maguknak, hogy a fiatalabbakat megalázzák."

Többé ez nem volt téma közöttünk. Ő a régi Olga Mosztyepanova lett, akinek az okoz örömet, ha másnak segíthet.

Térjünk most vissza a sportsikereihez. Olga sikeres rajtja 1979-ben történt, az ifjúságiak között megnyerte a Szovjet Kupát. Három évvel később az ifjúsági Európa-bajnokságon az összetettben harmadik lett, s a gerendán aranyérmet nyert. Ugyanabban az évben először szerepelt a felnőttek között. A Szovjet Kupában és a bajnokságon bronzérmet szerzett. A rákövetkező évben ugyanezeken a versenyeken már ezüstérmes volt, majd ősszel, 1983-ban Budapesten rajthoz állt első világbajnokságán. Itt két arany- (a csapatban és a gerendán) és két ezüstérmet nyert (második lett az egyéni összetettben és a talajon). Amikor hazajött, Olga ezzel a lendülettel a Szovjet Kupa védője lett.

- Izgul-e a versenyek előtt?

- Magától értetődik. A fellépés előtti percekben az egész testemen borzongás fut végig. Amikor felemelem a karomat, jelezve, hogy készen vagyok, már nincs ideje az embernek arra gondolni, hogy izgul vagy sem. Minden, aminek nincs köze a szerepléshez - eltűnik. A csarnokban csak a tornász és a szer létezik. Senki és semmi más.

Láttam egyszer egy képet. Egy tornász szaltót hajtott végre, s rajta szétfolyva a fények-formák színes áradata. A szerző külön készített felvételeket, majd összefényképezte őket, hogy ilyen formában adja vissza a tornász érzékelését gyakorlata közben. Amikor eszembe jutott a kép, megkérdeztem Olgától, látja-e repülés közben a csarnokot?

- Nem. Minden teljes sötétségben és csöndben zajlik le. Amikor azonban befejezted a gyakorlatot, visszatér a zaj, a fény. Hirtelen, minden átmenet nélkül.

- Mégis, mi jellemzi Olga Mosztyepanovát, a tornászt?

- Az - válaszol Vlagyimir Akszjonov -, hogy olyan ritka adottsággal rendelkezik, amellyel képes hosszabbítani és korrigálni a repülés útját a térben, ahol nincs semmi támasz. A gumiasztalon például Olga képes végrehajtani akármilyen mozgást, mondjuk hármas nyújtott szaltót homorítással és 720 fokos fordulattal…

Hallgattam Akszjonovot, s eszembe jutott, amit három évvel ezelőtt mondott a moszkvai tornász-világbajnokságon Szun Fudzsimoto, a japán válogatott vezető edzője:

- A tornaesztétika és belső életünk között mély kapcsolat létezik. Ha kénytelenek lennénk szív nélkül élni, akkor valószínűleg torna sem létezne, mert ez is tükrözi az ember emocionális természetét, repülési vágyát.

Olga Mosztyepanova edzője nagyon elővigyázatosan ügyel tanítványa képességeire, hogy szívvel éljen, azzal a képességgel, amely fontos része tornász tehetségének.

A szakemberek véleménye szerint Olga Mosztyepanova az 1985. évi jelentős nemzetközi versenyek egyik fő esélyese. Olga is tudja ezt. Úgy érzem azonban, hogy még nem tudja elképzelni, mennyire bonyolult s ugyanakkor valós feladat áll előtte.

- Miről álmodik?

- Szeretném elvégezni a főiskolát, edzővé válni és kicsinyeket oktatni. Szeretnék ott ülni a Nagyszínház próbáin, hogy megértsem, hogyan érik el a balerinák azt a természetfölötti könnyedséget, súlytalanságot, légiességet. Megsimogatni egy tigriskölyköt, azt a picit, kedveset, meleget… Négy centit nőni… Edzeni a súlytalanság állapotában, az űrben. A földön ugyanis mindig talajra kell érni. Milyen nagyszerű érzés lenne egy kicsit úszni a levegőben.

Egyszer, amikor kedvenc tornásztársnőjéről, Natalja Jurcsenko világbajnokról beszélt, Olga azt mondta:

- Olyan ünnepélyes, művészien lassított a mozgása. Csak nyúlik, nyúlik. Szinte már lassított felvétel.

Olga Mosztyepanova mozgása más. Most, amikor többször találkoztam vele, megértettem, mi is ennek a lánynak a varázsa: olyan, amilyennek lenni kell, amikor magad elé képzeled, hogy simogatsz egy kis tigrist, vagy a levegőben úszol...

Szovjet Sport Magazin  1985. - Andrej Batasov, fotó: Vlagyimir Szafronov

Gymnastics>Biography> Mostepanova>Article