Natasa álma

Mint oIy sokan mások, én is a szívembe zártam 1981 őszén, Moszkvában az újdonsült világbajnok "babát", Olga Bicserovát. Mégis egy csapásra hűtlen lettem hozzá, amikor az 1982-es zágrábi Világ Kupán megláttam Natalja Jurcsenkót tornászni. És hogy véleményemet a bírák közül is többen osztják, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a bűbájos kis Olga és a megkapóan nőies Natalja holtversenyben osztozott az első helyen. Nem voltam egyedül azzal a megállapításommal sem, hogy Turiscseva visszavonulása óta nem láttunk hasonlóan nőies szépséget a nemzetközi élmezőnyben. És már meg sem lepődtünk, amikor az is kiderült, hogy Natasa edzője ugyanaz a Vlagyiszlav Rosztorockij, aki a sokszoros olimpiai és világbajnok Ludmila Turiscseva sikereinek kovácsa volt. Natalja Jurcsenko Zágráb óta a szovjet együttes egyik vezéregyénisége. Natasa legalább annyira megnyerő "civilben", beszélgető partnerként éppoly kedves, természetes egyéniség, mint amennyire szemet gyönyörködtető a tornája. A tizennyolcévesek világot meghódító magabiztosságával, egyszuszra mesélte:

- Északon, Norilszkban születtem,1965 januárjában. A torna miatt költöztem a Don melletti Rosztovba. Hétéves koromtól tornászom, tizenkettő voltam, amikor Rosztorockij mesterhez kerültem. Nagyon szeretem őt, csodálatos dolog vele készülni, Erőt és biztonságot sugároz jelenléte a versenyeimen is. Szinte nem is edző–tanítvány, hanem inkább szülő–gyermek kapcsolat alakult ki köztünk. Kedvenc szerem a felemáskorlát, a legkevésbé a gerendát kedvelem. Legnagyobb ellenfeleim természetesen a honfitársnőim közül kerülnek ki, így Olga Bicserova és a legjobb barátnőm, Alla Sisova. A külföldiek közül Maxi Gnauck és a kínai lányok "veszélyesek". Imádok tornászni! Az egészségemet, az alakomat, a csodálatos utazásokat, élményeket, minden szépet az életemben a tornának köszönhetek. A magasságom 156 centiméter és 49 kg a súlyom. Nemigen szoktam fogyókúrázni, nincs rá szükségem, nem vagyok falánk. De a fagylaltnak néha nehezen tudok ellenállni. Álmom az egyéni összetett világbajnoki cím, és jó szereplés Los Angelesben!

Nem kétséges, hogy Jurcsenko és csapattársai, főleg Bicserova és Sisova esélyesként indulnak a közelgő világbajnokságon. Zágráb után 1983-ban ismét egyedül Bicserováé lett az arany a göteborgi kontinens-vetélkedőn. A Moszkva–Riga nemzetközi viadalon viszont Sisova nyerte a hazai hármasversenyt. Párharcuk mindig nyílt, egyik tökéletesebben tornászik, mint a másik. És annak ellenére mindig hoznak valami újat, hogy gyakorlataiknál megelőzően megállapítottuk: "Ez már túlszárnyalhatatlan!" Natalja Jurcsenko az 1983-as szpartakiád-győzelemmel a tarsolyában készülhet az októberi budapesti nagy találkozóra. A tizennyolcéves rosztovi diáklány gyakorlataiban csodálatosan ötvöződik a kecsesség a kockázatos, akrobatikus elemekkel. Látványos előadása mindig harmonikus és lebilincselő. A Don melletti Rosztovban megálmodott elsősége lehet, hogy éppen itt, a Duna parti Budapesten valósul meg. Ha ez mégsem sikerülne, abban valószínűleg csak honfitársai egyike akadályozhatja meg. De legyen akár Sisováé vagy Bicserováé a végső siker, biztos, hogy felejthetetlen élményben lesz része a XXII. tornász világbajnokság nézőinek a Budapest Sportcsarnokban.

S.D.L. - Képes Sport, 1983.

Válaszol: Natalja Jurcsenko

Milyen is az ember? Most már szinte várjuk, hogy a versenyt követő pillanatokban a sajtóközpont készséges munkatársainak jóvoltából megkapjuk a világbajnokok nyilatkozatát. Jönnek is az órákon át lótó-futó KSI-s sportolók, s kezünkbe nyomják Natalja Jurcsenko első mondatait.

- Természetesen nagyon boldog vagyok, de már most Los Angelesre gondolok. Ezután is rengeteget fogok versenyezni és jövőre teljesen új gyakorlatot mutatok majd be gerendán és talajon.

Szép kerek nyilatkozat. Hogy miért ilyen, arra később kapunk választ Rasztorockij edzőtől, aki elmondja edzői arspoeticáját:

- Szép, elegáns és okos versenyzőket nevelek. Ha egy ilyen lány jön hozzám, akkor mindent meg tudunk valósítani.

A formális logika szerint tehát, ha Rasztorockij edző foglakozik Jurcsenkóval, akkor Natalja is szép, elegáns és okos. A két első tulajdonságáról már meggyőződhettünk

a versenyek alkalmával, az utóbbinak a sajtókonferencián adja tanúbizonyságát.

- Mi jut eszébe erről a két szóról, hogy félelem és öröm?

- A félelemről nem a torna. Izgulunk egy-egy verseny előtt, és néha verseny közben is, de félni nem félünk. Az edzéseken nagyon sokat, és egészen addig gyakoroljuk az elemeket, amíg teljes biztonsággal meg nem tudjuk csinálni. Az öröm? Hát öröm, ha jól sikerül a verseny, és igazi nagy öröm, ha felléphetek a dobogó legmagasabb fokára.

Újabb kérdésünk:

- Van-e olyan elem, amelyiket legszívesebben kihagyna a gyakorlatából?

Elmosolyodik, miközben válaszol:

- Egyetlen szert sem hagynék ki.

A válaszból kiderül, elem helyett szert fordított a tolmács. Aztán a megismételt kérdésre szinte ugyanazt mondja, ugyanúgy mosolyogva:

- Minden elemet a sajátomnak érzek, egyet sem hagynék el közülük amiatt, hogy nem szeretném eléggé.

S hogy ezek után jövőre mégis új gyakorlatokat mutat be?

A dolgok logikája szerint azoknak még szebbeknek, még elegánsabbaknak kell lenniük. Hiszen kiderült, Jurcsenko okos lány.

Népsport, 1983. október 30.

A tornavilág tetején:

Natalja Jurcsenko

Budapest hisz a könnyeknek

Csend üli meg az óriási arénát: Döbbent, néma, hitetlenkedő csend. Az előző napok szabályozhatatlan, nyugtalan kavargása már csak emlékezetünk látómezején él tovább; lám, megállt a forgószínpad is - a szerek közül most csak egy van munkában; a sok szereplő közül most csak egy van a színen. Drámai csúcspont: a szerenkénti döntő nyitányán a tegnap főszereplője az első, akinek nem kell osztoznia senkivel a figyelemben.

A tornavilág koronás királynője, az összetett világbajnok különös pózban van. A hibázni képtelen, a tökéletes oly kicsiny most, oly törékeny, amint tehetetlenül, mozdulatlanul ül a földetérésig hibátlannak tetsző ugrás után a szőnyegen, kezével átkulcsolva jobb lábát. A közönség csak annyit tud: Jurcsenko - rontott. A hatalmas arénában döbbent, néma, hitetlenkedő csend.

Ha most visszagondolok arra az egy héttel ezelőtti szombat délutánra, két kép rajzolódik elém az összetett verseny tarka kavalkádjából. Az egyik meglehetősen homályos: Nem is tudom pontosan megmondani, de nem is az a lényeg, hogy Agache, Szabó vagy éppen Gnauck látszik-e rajta – netán mindhárom?! -, s a nagy vízválasztó: a gerenda. És mindenekelőtt a súlyos tizedekbe kerülő hiba.

A másik kép részben tűéles. Hogy a szer nem felismerhető? Teljesen mindegy. Natalja Jurcsenko mindegyiket tökéletesen uralja. Valamelyik gyakorlatára "csak" 9. 85-öt kap, holott az avatatlan szem nem fedezett fel még apró pontatlanságot sem. Ez a félénken is magabiztos kislány úgy lépdelt a győzelem felé, hogy szemernyi kétséget sem hagyott: Samaranch úr, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke valóban a legméltóbb tornászlány nyakába akasztotta a sokszorosan megszolgált aranyérmet.

Ezerszámra gyakorolt, harmonikusan illeszkedő elemek, a begykaroltságnak még a látszatát is feledtető könnyedség. Természeti törvény szabta mozgáskorlátok, a határokat elmosó koreográfia, a koreográfiát élettel megtöltő alkotó fantázia. És a dobogó legtetején: fáradt mosoly.

Az érmesek sajtótájékoztatója. A kérdések záporoznak. Lám, milyen tapintatlanok is vagyunk. Másodpercekig tán, ha egyedül hagytuk örömével, gondolataival - önmagával. Csoda hát, ha percekig nem tud felengedni? Válaszol ő, komolyan, hivatalosan, valósággal vigyázzban ülve. Hangjában nyoma sincs az önfeledtségnek, időbe telik, míg a verseny feszültsége oldódik.

- “Mi jut észébe arról a két szóról, hogy öröm és félelem?" - így a kérdés.

- “Félelem? A sok-sok edzés nyomán biztos vagyok önmagamban, nem ismerem a félelmet, legfeljebb az izgalmat verseny közben. Az öröm? Hát örülök, ha sikerül a gyakorlatom... és örülök fenn, a dobogó tetején, amikor… amikor nekem szól a himnusz!"

A sikeredző, Vlagyiszlav Rasztorockij szemlátomást szívesebben venné, ha a másnap délutáni szerenkénti döntők előtt békén hagynák, már tanítványát, de - utólag - megköszöni a kérdést. Mert lehetőséget adott Natasának a történtek végiggondolásra, s felvonta végre a zsilipet az érzései előtt. A világbajnoknő attól kezdve újra önmaga, még a hangszíne is változik. Már csacsog, már mer boldog lenni ennyi ember előtt.

- Gratulálok, Kati, ezzel a felejthetetlen talajgyakorlattal tényleg a végére hagytad a csattanót - kezdem a VB utolsó sajtótájékoztatója utáni miniinterjút a kis Szabó Katival, aki világbajnoki aranyérmet szerzett Romániának. A kérdés mégis Jurcsenkóra vonatkozik: - Mivel emelkedett a mezőny fölé? Félek, magamra haragítom azzal, hogy a nagy vetélytársról, voltaképpen a legyőzőről kérdem. Van is alapja, egészen picire összehúzza magát, arcocskáját megtörik a fáradtsággörbék. Aztán egy gondokat elsimító nyugalomhullám, és a lehető legkészségesebb válasz: - Natasa volt itt és most a legjobb! Mit mondhatnék? Ő előadja, amit tud, én még csak bemutatom.

Beszélnem kell Jurcsenkóval! De mikor és hol? Most vasárnap reggel van, ha igaz, a szovjet lányok rövidesen edzésre indulnak. Délután szerenkénti döntő, este bankett, hajnalban elutazás. Lám, most lépnek ki a Stadion szálló kapuján. A Körcsarnok felé veszik az irányt, néhány lépés távolságból követem őket. Aztán mégis rászánom magam, s megkérdem Rogyionyenko vezető edzőt, meddig tart az edzés. “Ma csak sétálunk!" -- így a válasz, de sajnos a beszélgetésre nem kapok engedélyt. Hiába, no, a séta is a kikapcsolódást szolgálja, hogy a kislányok ne foglalkozzanak a délutáni döntőkkel. Nagyon kétségbeesett képet vághatok, mert Rogyionyenko hozzáteszi: a bankett előtt lesz idő bőven. A lányok beszélgetnek tényleg mindenről, csak a tornáról nem, szép lassan a Körcsarnokhoz érünk. A sor elfordul, Jurcsenko és Sisova (az összetett bajnoknőről kiadott kis tájékoztatóban olvasom: legjobb barátnője Alla Sisova, akivel egy osztályba is jár) viszont betér. Én meg - újságíóreflex - utánuk.

A nagy erőpróbán túl, az újabb előtt a világbajnoknő odalép a súlyemelők mérlegéhez. Másodpercekbe telik, míg beállítja, aztán figyelmesen leolvassa a skáIát. A versenyző ebben a pillanatban: nő. (Amúgy is azt írták róla, hogy győzelme talán visszahozza a női tornába a nőiességet!) Sisova a felemáskorláttal van elfoglalva, én meg kihasználom a lehetőséget néhány gyors kérdésre.

Tudom, hogy januárban múlt tizennyolc éves, hogy Norilszkban szüIetett, hogy százötvenhat centi magas és negyvenöt kiló (“Most csak negyvenkettő..." - vág közbe- a mérlegre mutatva), hogy Rosztovban, Rasztorockij mester irányításával készül, hogy tavalyi szovjet bajnokságot és Világ Kupát nyert, egyszóval tudom nagyjából az adatokat. De nem tudom például, honnan ez az elképesztő nyugalom a legfeszültebb pillanatokban is?

- Az édesapámtól örököltem. Ő is ilyen.

- És honnan a versenyek közbeni temperamentum?

- Az édesanyám görög származású, nyilván tőle.

- Rasztorockij szigoráról legendák keringenek. Milyen érzés az ő tanítványának lenni?

- Tizenegy évesen kerültem Rosztovba. Mindig is Turiscseva volt a példaképem, és Ljudmilának is Rasztorockij volt a mestere. Ami a szigort illeti... Nekem kezdettől támaszom volt, második apám! Meglopva éreztem, érzem magam, ha úgy tapasztalom, másokra több időt fordít... Annyira ő ad biztonságot nekem, hogy verseny közben látnom kell! Csak az nyugtat meg, mert ő tudja, hogy sikerülni kell, hogy sikerülni fog. A göteborgi EB-n eltűnt a szemem elől, erre sorozatban rontottam, csak kilencedik lettem az összetettben.

Még lenne jócskán kérdésem, de Rogyionyenko, észrevette a két lány eltűnését, s nem túl barátságosan szólít fel arra, tartsam be a játékszabályokat. Majd este, a szerenkénti után, a bankett előtt...

A hatalmas arénában döbbent, néma, hitetlenkedő csend.

A közönség csak annyit tud: az ünnepelt, a tökéletes Jurcsenko - rontott.

Rogyionyenko karjaiba veszi, pilleként teszi néhány méter megtétele után a hordágyra Annyit latunk még, hogy kiviszik őt. A verseny nélküle folytatódik. Bennem meg tudatosul, hogy veszélybe került az a bizonyos esti, bankett előtti beszélgetés.

Ismerős arc a nézők között. Dr.Halmos Imréé, a Testnevelési Főiskola tanáráé, a Vasas tenisz szakosztálya vezető edzőjéé. Neki vajon mi a véleménye a történtekről?

- Az összetett egyénit a televízió előtt izgultam végig, s voltaképpen arra voltam kíváncsi, azért jöttem ki, hogy a helyszínen lássam, mi emeli ki Jurcsenkót a mezőnyből.

- Akkor ugyanúgy jártál, mint én. Ebből az egy gyakorlatból nem sok derült ki.

- Dehogynem! Láttad azt a hihetetlen önfegyelmet, amellyel úrrá lett a fájdalmán, a rontás miatti elkeseredettségén? Ez a szenvedéstűrés, ez a fegyelem, ez az alázat csak a legnagyobbak sajátja.

- Ha már itt tartunk: mi az, amit a teniszedző irigyel a tornától?

- Az a sallangmentesség és megint csak az a fegyelem, amely az edzéseket és a versenyeket egyaránt jellemzi. A fehér sportban ma túl sok a visszatetsző kísérőjelenség. Persze, Borgot is az összpontosítás, az önuralom tette legyőzhetetlenné. Ugyanakkor a torna a kívülállónak már-már gépies birodalmában a legjobbak változatlanul “lejátsszák" a szert, mint Jurcsenko, akin látszik, hogy élvezi a saját gyakorlatát, hogy a legmesszebbmenőkig ura akaratának, látszik, hogy élményt jelent számára a nekünk megmagyarázhatatlanul nehéz elemek egybefűzése.

Este van, vége a világbajnokságnak. A Budapest Sportcsarnok küzdőterének arca is változik, bontják a díszleteket. Fent, az interjúszobában nyilatkoznak a győztesek. A királynő nincs közöttük. Ha nem sérül meg, legalább két, ha nem három újabb aranyéremmel bővíti gyűjteményét. Van, aki legyintéssel intézi el a dolgot: legalább másokat is hagyott győzni.

Jurcsenko aligha van ezen a véleményen, de erről szeretnék a saját szememmel meggyőződni. Hallottam, hogy a jobb térdénél szalaghúzódást szenvedett, azért nem folytathatta. Sérülése nem túl súlyos, de aranyérmektől fosztotta meg. Nagyon remélem, hogy engem nem fosztott meg az interjú befejezésétől. Átmegyek hát a Stadion szállóba, mondják, hogy az edző kísérte fel a szobájába. Hogy húzta a lábát és zokogott. Ez utóbbit nem értem. Sérülése után fal sápadt volt ugyan, de úgy tűnt, nem kerül különösebb erőfeszítésébe, hogy uralkodjék magán.

Kopogtatok a szobaajtón. “Da" - hallik Rasztorockij basszusa, majd az edző ősz feje jelenik meg a bejáratban. Látom rajta, ünnepelt is, bánkódott is. Vodkával. Ezt kihasználva rútul becsapom, mondván: a portán várják. Lefelé indul, én belépek.

Jurcsenko ül a fotelban, némán néz maga elé, s az arcára már kivörösödött nyomot rajzolt a megállíthatatlan, visszatarthatatlan könnypatak. Sután próbálom vigasztalni azzal, hogy mit mondott róla Szabó Kati, azzal, hogy mindenki legalább annyira tiszteli most, az öt nap alatt elkövetett egyetlen apró hiba után, mint annak előtte, tökéletesként. Mondom neki, hogy “legalább másokat is hagyott nyerni..."

Lemondóan legyint, de mintha felszáradóban lenne a könnyár. Felpattan az ajtó, belép, beront Rasztorockij. Egy szót se szól, azért, mert becsaptam, ellenben karbatett kézzel megáll Jurcsenko előtt, s kommentár nélkül előrenyújtja a lábát, úgy jelezve, hol követte el tanítványa a hibát.

A bikaerős edző rám néz, s mindjárt tudom, jobban teszem, ha most kimegyek. Az ajtóból visszafordulva látom: már ketten sírnak. Mindössze huszonnégy órával azután, hogy a legnagyobb örömre volt okuk. De hisz éppen ez teszi olyan megkapóvá, oly hitelessé, oly sorsszerűvé az egészet.

Tölgyes Péter, Népsport, 1993. November 6.

 Gymnastics>Biography> Yurchenko>Articles